| Kerék |
|
Az az idő, amelyben élni élünk, mi boldogtalan elveszettek, a régi rómaiak
óta, a régi görögök óta, Babilon óta, talán a teremtés kezdete óta, ez
a mi időnk valójában: történet, szívtelenségünk históriája. Ezért a kétségbeesés,
ezért a könnyek, ezért a Föld ellen tomboló, szakadatlan és gonosz gyűlölet.
Pedig hát: mintha sejteni kezdenénk magunk is olykor, hogy semmi sincs
egészen úgy. Lehetetlen észre nem venni az idő apró biccentéseit. Ahogy
az óriás kerék, előregördültében, néha visszafele bólint. Egy hegyifolyó
láttán a lélegzetünk is eláll.
Mindig is tudtak más időkről is! Ott van a hopik reménység-tengelye,
amelyből szűntelenül zuhog alá az általa keletkező idő a múlt-világba;
idő nincs semmi más, csak ez a múlt-idő, de ami csak él, felhők, sarjadó
növények, minden a reménység tengelyében él; s elsősorban abban lakik a
hopi közösség buzgó, reménykedő imádkozása. A Gautáma ideje, aki megvilágosodásakor
valamennyi életét egyszerre látta: mint hegyi tó partjára érve a vándor
a köveket, kavicsokat, apró halakat és csigákat lent a mélyben tisztán,
élesen. A változások könyvének sun és ni ideje, az árral együtt és az árral
szemben haladó idő: mindennapok és divináció.
Mi boldogtalanok, ebben a boldogtalan euramerikai civilizációban, csak
nemrég tértünk át a luciferi időszámításról az ahrimáni időszámításra.
De tombol bennünk már valami más is, valami láz: rosszullét, tiltakozás.
Lehetne udvariasságnak is nevezni. Ugyan ki volna udvariasabb annál,
mint aki az idő összeomlásából valamennyi érző lényt ki akarja menteni?
És még a kőszikla is érez. Az tud csak érezni igazán. Lássuk be, a szívtelenséggel
semmire se mentünk. Kerék, kerék, de micsoda kerék? A gondolat Herner Jánostól
származik, valójában azonban a Gautáma Buddháé, aki a benáreszi prédikációban
megforgatta a Törvény Kerekét.
Karátson Gábor
|
